HETEDIK LECKE.

A kétféle szilva.
    Az ennivaló meg a tanulnivaló szilva
    azonosak. Miről ismerni fel télvíz ide-
    jén a körtefát? Tapasztalatgyűjtés a
    természetben. Hogy kell a szekrényt
    rendezni és hogy a gyűjtött tapaszta-
    latokat? Létünk titokzatos nagy rej-
    telme. Kémiai lörvények az élet mé-
    lyén. A földkerekség és lakosai. Az
    ember és lakótársai.


       Még most is könyvnélkül tudom, elsőben így
Kezdődött a természetrajz: „Szeptembernek egyik
legkedvesebb gyümölcse a szilva. Még pedig a
hosszúkás besztercei vagy berzencei szilva. A göm-
bölyű vagy vörös szilva már jóval korábban, jú-
lius és augusztus hónapokban kerül a piacra."
Egy kicsit mosolyogtam is rajta, hogy meg kel-
lett tanulni, milyen „hamvas" a szilva, milyen
kemény magja van és más effajta közismert
dolgokat. Odahaza nálunk nagy füles kaskákkal
hordtuk haza akkortájt a szilvát a Gúnár-kert-
ből, még a kapunyitogató-gyerekek kalapjába is
jutott belőle egy-egy marokkal, a napon szét-
teregetve aszalódott egyszerre öt-hat szakajtóra
való a szemem előtt. De soha, egyetlen-egy pil-
lanatra sem ötlött eszembe, hogy az otthoni
szilva ugyanaz a szilva, mint amiről az iskolában
tanulunk.
        Talán már ott elkezdődött a baj, hogy a
könyvbéli szilva hamvas volt, a mifajta szilvánk
meg „hammas". Nemcsak hangzásban kétféle ez
a kettő, hanem a könyv viaszrétegnek állította
lenni az előbbi hamvát. Én viszont nagyon is
jól tudtam, vagy, legalább is tudni véltem, hogy
a viaszk az a sonkoly, ami mézpergetés után
visszamarad, eleget láttam, ne akarjon engem a
természetrajzkönyvünk bolonddá tartani. Aztán
meg annak a másik szilvának, amit kedden és
pénteken délután „tudni" kellett, a magva sem
olyan volt, mint az igazinak. Csonthéjas magva
volt neki, hát ki hallott már ilyet közületek va-
laha? Hiszen akinek két látó szeme van, lát-
hatja, hogy egy csepp hasonlatosság sincsen a
velőskonc meg a szilvamag között, de még a le-
rágott csirkecomb és a szilvamag között sincs.
Hopp, megálljunk csak, itt még egy bibi mutat-
kozik a dologban. Egyszer ezidőtájt rucapecse-
nyét ettünk és nekem jutott a „tehene". Ahogy
ott elnyámmogok-piszmogok vele, valami hártya-
félét kapargálok le nagynehezen róla. Attól
kezdve szentül hittem, hogy ez a hártyaszerű
valami a csont héja, de most aztán már kezd-
tem végkép nem érteni az iskolai szilvamag
csonthéjas mivoltát.
        Azazhogy nem is mag volt az már akkorára,
hanem húsostul, mindenestül termés. És én el-
hiszem, hogy, mondjuk, a budapesti fiúk hideg-
vérrel belenyugodtak ebbe, de az én falusi jól-
értesültségem annál erősebben berzenkedett el-
lene, hogy a „termés" csonthéjas is lehet, nem-
csak jó, rossz, legtöbbször pedig „genge" köze-
pes. Olyan húmorosnak találtam, hogy nyomban
audiencián képzeltem az összes gyümölcsöket
Növényország királyánál. Megáll őfelsége vala-
mennyi előtt, összeüti a bokáját és megkérdezi
tőlük egytől-egyig, rendre; Miljen volt a termés?
Ők pedig felelnek, kiki a saját esete szerint:
csonthéjas, felség; bogyó, felség; legutoljára a
gólyavirág, akarom mondani gyermekláncfű,
szerényen, szemérmesen, szemlesütve, alig hall-
ható rebegéssel: kaszat, felség. A diónál még
csak meglepődik a felséges úr: magának is
csonthéjas, kedves dió? Nem is tudtam,
hogy rokonok a szilvával, hiszen magának a bele jó,
nem a zöldje. De már a dinnyének egyenesen
szeme közé nevet: a szőlőnek is bogyó, a ribiz-
linek is bogyó, magának is bogyó? Mindig haj-
lott a tréfára, kedves dinnye. Annál kegyesebben
teszi kezét a gólyavirág vállára: Nem baj, ked-
ves gyermekláncfű. Nem szégyen az, hogy ma-
gának a termése csak kaszat. Azzal is nagyon
meg vagyok elégedve.
        Akkor nem tudtam, ma már tudom, mi okozta
nálam ezt a végzetes tévedést. Nem kérdeztél
meg tőlem mindjárt a legeslegelején, láttam-e
már szilvát, milyen volt, általában mit hallottam
és mit tudok eddig róla. Azt gondolták, semmit
sem tudok és Szterényi Hugó mutatja meg, me-
sél róla a buksi fejemnek, életemben először.
Pedig én tudtam szilváról elég sokmindent, jót
is, helytelent is, eleget is, keveset is, vegyesen.
Majdnem olyan vegyesen, mint ahogy az osztály-
ban elkeveredve ültünk, különféle mértékben
tudósai avagy tudatlanjai a szilvának. Valahogy
az ismerkedési est maradt el az elejéről, amely-
nek batyubállal kellett volna összekötve lenni.
Ki mit hozott, teregesse ki. Tanár úr majd ki-
válogatja, mennyi belőle ennivaló, mennyi mos-
lékba való. Ami pedig hiányzik a lakomához,
majd adja ö a magáéból hozzá. Ő hozott legtöb-
bet s a gazdája is a mulatságnak.

("Karácsony Sándor - Leckék a leckéről, - Bp.: 1931. Hetedik lecke 40-42p.: ")